Melano

A mai nap minden bizonnyal eseménydúsabb lesz, mint egy szokványos pénteki munkanap. Talán hangosabb, és emlékezetesebb is egy kicsit, mint egy átlag trianoni-megemlékezés. Halljuk az ún. „magyarkodókat” és halljuk a magyargyűlölőket, és maradunk mi itt, csendben, magunkkal, csendben gyászolva igazságtalanságot elszenvedőkkel.

A versailles-i döntés igazságtalanságait, veszteségeit sokszor mindenki a területben látja csak. Csonka Magyarországról beszélünk, és azt mondjuk kiraboltak, és elvettek mindent, amink csak volt: az ásványkincsekkel tömött hegyeket, a festői magaslatokat, a kultúra, a hit, és a legendák földjét, azaz a szépséges Erdélyt, illetve az oly sokszor menedéket nyújtó Felvidéket, és csendes, meghitt Vajdaságot, és nem utolsó sorban a letűnt korok omladozó várait őrző Kárpátalját.
    Amikor ránézünk a térképre, csak azt látjuk: kisebb. A terület. Ez idegesítő, frusztráló, mert minden egyes fejben ott a tudat, a gondolat, hogy kevesebbek vagyunk. Ez súlyos hiba. Elfeledkezünk ugyanis a határon túli magyarokról, azokról, akik valódi elszenvedői, és mindmáig szenvedő alanyai annak a rossz, és minden demokratikus elveket nélkülöző határmódosításoknak melyeknek eredeti célja a tiszta nemzetállamok létrehozása volt, ennek ellenére mindenki „többet” kapott, mint amit érdemelt volna.
    Drámai módon 20 évvel a rendszerváltás után, két évtizeddel azután, hogy megalakult volna az első magyar Parlament, csak most jutunk el odáig, hogy június 4.-e a nemzeti összetartozás legyen. 90 év félelem, 90 év önmarcangolása határozta meg ezt a korszakot. Mert akadtak, és még mindig akadnak, akik kétségbe vonják a békeszerződés igazságtalanságait, akik félnek támogatni a határon túli magyarok autonómia törekvéseit, és mert ők félnek harcolni azért, hogy a 21. század Európájában, az Európai Unió tagjaként megadjuk minden jogot, támogatást és erkölcsi bátorítást nemzettestvéreinknek szerte a Kárpát-medencében. Azoknak, akik igazán tudják csak mit jelent magyarnak lenni.
     Akik félve szólalnak meg az orvosi rendelőben magyarul, mert -még ha többen is vannak az adott városban-, mindig lesz egy valaki, aki leszólja, leköpi, és beléjük köt, azért, mert más nyelven beszél. Mindig lesz valaki, aki kényszert érez, hogy magyar fiatalokat késeljen meg, vagy verjen meg, csak azért, mert nem szerbül beszél. Szeretném látni Gyurcsány Ferenctől egészen Aczél Endréig azt, ahogyan ők, ezt legalább egy hétig megpróbálják elviselni, és mindenkinek ajánlom, hogy fogja magát, és egy hónapra költözzön a Felvidékre, vagy Romániába, és érezze minden egyes lépésénél, mint jelent magyarnak lenni, és akkor elfelejtkezik arról, hogy vitatkozzon még Trianonról.
    Az a helyzet, hogy nincs miről veszekednünk. Azon kell gondolkoznunk, hogy hogyan, és miként tudjuk a legfelsőbb szinteken is megadni mind az anyagi, mind az erkölcsi támogatást a határon túli magyaroknak. Ez szimbolikus lépésekkel kezdődik, és lehet azt mondani, semmi értelme, de a kettős állampolgárság megadása, és a e nap, azaz a Nemzeti Összetartozás Napja az első igazi lépés afelé, hogy egységes nemzettest jöjjön létre, és a magyarság felfedezze azt, amelyet szomszédaink még korántsem éreznek át: a valódi nemzettudat, az erős összetartó nemzet nem szorítható határok közé. És nem szabad, hogy valaha is határok határozzák meg gondolkodásmódunkat.
    Viták nélkül azonnal, és a rendelkezésre álló eszközökkel és lehetőségekkel kell korrigálni minden igazságtalanságot, mely nemzetünket éri.
    Nem félni, hanem hinni kell.

Forrás: www.melano.hu